A pályaudvar vágánycsarnoka még az Eiffel iroda tervezésének eredménye a XIX. században, a csarnokot az 1970-es években felújították, ennek következtében az eredeti szerkezet jelentős részét kicserélték. A 16 acél tetőszerkezeti keretállásból az első kettő az eredeti szegecselt tartó, míg a többi a ’70-es évek szülötte. Bár méretezése, alaktani formája megegyezik az eredeti szerkezettel, tisztítási szempontból óriási előnye, hogy a tartók már hegesztett illetve csavarkötésekkel kerültek kialakításra. A keretállások között oldalanként 8-8 fióktartó (plusz a gerinc) található, az épület két oldalán valamint az első és hátsó homlokzaton is kb 80 cm széles acél vápa felelős a vízelvezetésért. A csarnok bevilágítását bazilikális ablakok látják el, valamint az első és hátsó homlokzat is acélszerkezetből készült. Az acélszerkezetet 3 rétegben kezelték festékkel: alapozó, köztes, fedő festék. Az acélszerkezet korróziós szempontból jó állapotban volt, a festés a tetőfedés alatt nem vagy alig korrodált, a korrózió mértéke is leginkább elhanyagolható, felületi képet adott. A segédszerkezetek esetében (vízelvezető vápa, ablakok, szervizjárda) már elmondható, hogy ott több helyen is erős, gödrös korrodálódást tapasztaltunk. A vágánycsarnokot belülről felállványozták egészen a gerinc magasságáig, a feljutást 2 lift egy lépcsőház, illetve az oldalsó falsíkban elhelyezkedő állványokon létrák biztosították.
A szemcseszóráshoz megválasztott anyag 0,2-0,5 mm-es frakcióméretű alumínium-szilikát volt, mellyel elégséges felületi érdességet lehetett elérni. A kívánt felületi minőséget a megrendelő az ISO 8501-1 lapja szerint Sa 2,5-ben határozta meg. Itt a szabványban meghatározottak értelmezésében eleinte szakmai nézeteltérések voltak, miszerint az átadásra szánt felület nem éri el az Sa 2,5-et, míg saját véleményünk szerint azt meghaladta és inkább már az Sa 3-as felületi minőség felé haladtunk. (Megjegyzés: a bevonati rendszer technológiai utasítása P Sa 2-t írt elő) Szemcseszórás során a szemrevételezéssel történő vizsgálat esetén sajnos óhatatlanul előfordul, hogy a szemet jobban gyönyörködteti a szép, homogén felület, semmint a szabványban előírt, funkcionalitását betöltő, adott esetben hengerlési revétől árnyékoltabb felület. Így legnagyobb tapasztalatként vonható le, hogy a megkövetelt felületi minőséget már az elején minden érintettel egyeztetni kell, próbaszórás mellett, dokumentáltam és nem szabad utat engedni az ad hoc esztétikai jellegű elvárásoknak.
A tetőszerkezet szórásának megkezdésekor a kiindulási helyen (Teréz körút felőli homlokzattól számítva) a tetőfedés bontása még nem történt meg, ez a szemcseszórást nagyban megnehezítette, mivel az állványon a tetőfedés miatt folyamatosan görnyedve, a közlekedési területbe belógó acélszerkezetet kerülgetve lehetett közlekedni. Tovább rontotta a helyzetet, hogy még fényes nappal is félhomály volt közvetlenül a tetőfedés alatt, ami csak további nehézségeket okozott. Probléma ilyen esetben a szemcseszórógépek feljuttatása az állványra (amennyiben azok mozgatható méretűek), valamint a szóróanyag gépekhez való eljuttatása. Ebben az esetben a nagy belmagasság miatt a nyomott levegő feljuttatása és a szóróberendezések állványon való mozgatása volt a legcélszerűbb. Ennek oka, hogy a nagy szórótömlő hosszúság miatt jelentős veszteségek léphetnek fel, illetve igen sok szórótömlőre, vezérlevegőre, sisaktömlőre van szükség, míg a levegő feljuttatása során csak a préslevegő tömlőt szükséges toldani (kellő körültekintés mellett, figyelve a méretezésre, nyomásesésekre, csatlakozásokra).
A kibontott, tetőszerkezet nélküli területeken a hozzáférhetőség, mint probléma már nem állt fent, a jól megközelíthető acélszerkezet szórása szinte kényelmesen elvégezhető. A gépek, szóróanyag mozgatása is könnyebb az állványon, főleg ha a szóróanyag feladását daruval el lehet végezni, nem pedig kézi erővel kell lifttel felhordani. Ez utóbbi elkerülése rengeteg időt, energiát takarít meg. Nagyon fontos tapasztalat, hogy sokszor a munkaszervezést végzők számára a szemcseszóró berendezések mozgatása nem feltétlen jelent többet egy sarokcsiszoló és egy hosszabbító áthelyezésétől. Ezeknek a berendezéseknek az áttelepítése időt és nem kevés energiát követel meg a munkavégzőktől, főleg, ha a berendezések az állványon találhatók. A préslevegő tömlők átszerelése, a gép és annak tartozékainak áthelyezése különösen nagyobb távolságok esetén a gépek számától függően órák kérdése is lehet.
A kibontott tetőszerkezet előnyéről már volt szó, azonban ennek sajnos hátrányai is vannak. A nyílt téren található szemcseszórt acélszerkezet igen felületaktív. A nyári napokon reggel kicsapódó pára szinte azonnal vakrozsdásítja a felületet, melyre bevonatot felvinni alapvetően nem szabad (kivételt képeznek a rozsdásra is felvihető bevonati rendszerek, de egy megrendelő alapvetően nem szeret eltérni az eredeti technológiai leírástól). Ahogy a nyár őszbe fordul, már nappal is egyre gyakoribb a csapadék, nem kell sokra gondolni, elegendő egy ködszitálás, hűvösebb, páradúsabb levegő és az acélon máris lecsapódik a nedvesség. Felvetődik a kérdés, hogy nyilván egy fémtiszta felületre kiváló víz korróziót okoz, de mitől lehet, hogy a lehulló csapadék a belvárosban már 1,5-2 óra után narancssárga színbe öltözteti az acélfelületet. A válasz egyszerű, a városi környezetben az ott található levegőben lényegesen több olyan alkotóelem található (szmog, szén-monoxid, kén-dioxidok, szén-hidrogének), melyek a felsőbb légkörből kiváló csapadékban feloldódik és ott különféle agresszív savakat képez. Ezért az egyébként is érzékeny felület szinte azonnal rozsdásodni kezd. Lehet persze védekezni különböző takarási eljárásokkal, de hiába takarjuk le a felületet, a rozsdát teljesen kiküszöbölni nem lehet. Az acélra húzott fólia bedunsztolja a szerkezetet, a bejutó cseppek elpárolognak és megkezdik korróiziós munkájukat. Ezt a jelenséget leginkább munkaszervezéssel lehet megoldani, a szórást követően a felületet haladéktalanul alapozni kell.
A vágánycsarnok acélszerkezetének szórása során az acél főtartókat jól lehetett tisztítani, a szelvények elég szélesek voltak, így azokon a szórást a teljes technikai paletta bevetésével lehetett végrehajtani (söprés, élek kiszórása, szemcsegördítés stb.). A bazilikális ablakok és a homlokzati ablakok szerkezete ebből a szempontból már problémásabb volt, mivel ott „nincs felület”, vékony T profilú acélpálcák 25-30 mm szélességben arányaiban több élt tartalmaznak mint a fióktartók, főtartó szelvények. Az üvegtáblákat gittel rögzítették, a táblák kibontása után visszamaradt gitt nem száradt ki teljesen, így a szemcse beleragadt, a vastagabb anyagmaradékok pedig erősen visszafogták a haladási sebességet.
Összességében technikailag jól kezelhető volt a pályaudvar szerkezete, a felmerülő esetleges problémákat szervezéssel illetve az egyes szakmák igényeinek, követelményeinek figyelembevételével ki lehetett küszöbölni. Ehhez azonban elengedhetetlen a jó kommunikáció és szoros együttműködés a szakterületekkel (különösen a szórást közvetlenül megelőző bontási és az azt követő korrózióvédelmi) és az építés szervezéséért felelős szakemberekkel.
